Történeti Áttekintés

Magyarországon a legnagyobb gyakorisággal előforduló Második Világháborús robbanótest, amit az állampolgárok megtalálnak és bejelentenek a Magyar Honvédség Tűzszerész Ügyeletére az úgynevezett „szárnyas akna” vagyis aknagránát. A Tornádó Trade kft. által végzett lőszermentesíés, műszeres átvizsgálás során a legnagyobb mennyiségben előforduló robbanótest.

Az aknavetőket először az Orosz hadsereg alkalmazta az 1904-1905-ös Japán – Orosz háborúban, Port-Artur ostrománál. Az orosz hadseregben az aknavetőket először az arcvonalhoz közellévő műhelyekben kézműipari módon állították elő. Ezek az eszközök egy egyszerű fa talpazatra erősített, közönséges becsavarható fenekű vascsövek voltak. Az első 47mm-es űrméretű aknavető a6 kgtömegű gránátját csupán kb. 400 m-re volt képes eljuttatni.

1. kép 25 cm-es aknavető

Később az aknavetők gyártását az iparra bízták és az orosz hadsereg az első világháború végére 4.500 db könnyű és 267 db nehéz aknavetővel rendelkezett. készítettek. A németek az oroszok tapasztalatait felhasználva 1910-ben egy25 cm űrméretű elöltöltő, huzagolt csövű, hátrasiklásos aknavetőt Az eszköz a kb.100 kgkörüli aknagránátját 420 m-es távolságba volt képes eljuttatni. A fegyver össztömege 1000 kg volt, és tűzgyorsasága óránként 10-15 db lövés volt.

Az 1914-18-as I. világháborúban a német-porosz hadsereg alkalmazta először az aknavetőket, majd az ellenfeleik is megkezdték a sima csövű tűzfegyver az aknavető gyártását. Az arcvonalak megmerevedése nagyban elősegítette az aknavetők fejlesztését. Az Osztrák- Magyar hadseregben is az első világháború ideje alatt fejlesztették és rendszeresítették az aknavetőket. Az osztrák-magyar hadsereg a légaknavetőt részesítette előnyben, mivel lövéskor nem fedte fel a tüzelőállás helyét. A sűrített levegővel, ill. szénsavval működő aknavetőket főleg hegyi területeken alkalmazták. Csekély teljesítményük és kis lőtávolságuk (200-500 m) miatt nem terjedt el.

Szerkezetileg az aknavetőkből többféle típust készítettek: sűrített levegővel ill. szénsavval működőt, lőpor felhasználásával működőt, elöl és hátultöltős, sima és huzagolt csövű aknavetőket.

Az aknavető fegyverek és gránátjaik a „mai” (II. világháború és az azt követő időszak) formájukat és szerkezeti felépítésüket az első világháború utáni fejlesztések eredményeként nyerték el. A második világháborúban az aknavetők rendkívül széleskörű alkalmazást nyertek (repesz, repeszromboló, romboló, gyújtó hatású, köd, világító, propaganda aknagránátok formájában) és űrméretük 47mm és 240mm között mozgott.

Az aknavető osztagok szervezetileg beolvadtak a lövészszázadokba, zászlóaljakba, és jelentősen kibővítették a gyalogság lehetőségeit az ellenséges élő erők és tűzfészkek elleni harcfeladatok megoldása terén. Az aknavetők nem helyettesítik, hanem kiegészítik a tüzérség tüzét. Az aknavetők nagymérvű fejlődését és alkalmazását az alábbi előnyei segítették:

- az aknavető szerkezete és kiszolgálása egyszerű (rövid kiképzés), kis súly, nagy tűzgyorsaság, a tüzelőállások megválasztását leegyszerűsítő meredek röppálya, az ellentétes lejtőkön, meredekfalú fedezékek mögött elhelyezkedő ellenséges élőerők megsemmisítésének lehetősége csekély tűzerővel.

Az aknalövedékek nem végeznek hossztengely körüli mozgást (kivéve néhány típust), ezért szükséges a tüzérségi lövedékektől eltérő stabilizálás, a farokszárnyak alkalmazása. A nagy becsapódásszögek növelik a keletkező repeszek (a tüzérségi eszközökhöz viszonyítva) nagyobb megsemmisítő hatását.

Az aknavető legnagyobb hibája a tüzérségi eszközökhöz viszonyítva, hogy nem lehet lapos röppályájú lövést leadni vele.

2. kép 12 cm-es légaknavető gránát

3. kép 20 cm-es légaknavető gránát 

4. kép 20 cm-es légaknavető